Az interneten meséltek arról a felhasználók, hogy mit láttak, éreztek, amikor az elmúlás közelében jártak.ndeAz születésünk pillanatában halálra vagyunk ítélve, ami elkeserítő gondolat, mégis tény, amihez különbözőképpen állunk hozzá. Az egyik tábor retteg az elkerülhetetlentől, a másik éppen azért, mert elkerülhetetlen, nem foglalkozik a dologgal, míg a harmadik tábor lelkesen kutatja a halál utáni életet bizonyító történeteket.

Az utolsó kategóriára gondolhatott az a honlap, amely az olvasóitól kérdezte meg, hogy milyen érzés meghalni. Válaszként sok felhasználó megosztotta a saját halálközeli élményét.

Terence: „Nem volt fény és Jézus sem bukkant fel előttem. Azt éreztem, hogy vége a valóságnak, pont úgy, mint amikor az ember egy könyv végére ér. A haldoklásom lassú volt. A testem szépen, komótosan elzsibbadt. Csak feküdtem, vártam, éreztem, ahogy elhagyom ezt a világot. Nagyon fáradt voltam. Csak az járt a fejemben, hogy nem láthatom felnőni a fiamat.”

Vera: „Még most is látom, ahogy a halál betakar a nehéz, láthatatlan takarójával. A szívem száguldozott. Úgy éreztem, mintha egy kést döftek volna a fejem két oldalába. Tudtam, hogy meg fogok halni. Az egész olyan volt, mint egy vészcsengő, ami azt jelezte, hogy csak egy pillanatom van az életem megmentésére.

Haldokoltunk és a világon senki sem volt képes arra, hogy halljon minket. A következő emlékem, hogy rengeteg szín vett körül. Nagyon furcsa vizuális élmény volt. Először úgy tűnt, hogy folyékony felhők ölelnek körbe. Olyan volt, mintha egy galaxisról készült fényképbe tartózkodtam volna.

A színek összeolvadtak. Nem voltak se közel, se távol. Körülöttem és bennem éltek. Rajtam mentek keresztül. A testem egy hatalmas tüdőre hasonlított, ami beszívta, majd kifújta a levegőt. Éreztem, ahogy emelkedem. Próbáltam lenézni magamra, nem láttam a testem.

Habár sokkolt az élmény, mégsem féltem, mert tudatában voltam, hogy nem vagyok egyedül, hogy mások is vannak a környezetemben, ugyanis beszéltek hozzám, bátorítottak, üdvözöltek.”

Aaron: „Elszomorított, amikor rájöttem, hogy meghaltam. Az édesanyámra gondoltam, aki a kórházban van és néz. Az orvosokra is gondoltam, akik az életemért küzdöttek. Bűnösnek éreztem magam és szégyelltem, hogy sok célomat nem értem el.

Elfogadtam a sorsomat, nem féltem, de csalódott voltam. Az érzékeim egymás után szűntek meg. Először a tapintás, majd a hallás, az ízlelés, végül a látás. Minden fehér lett. Aztán egy hatalmas nyomás nehezedett a mellkasomra. Visszatértem.”

Deanne: „Egy hatalmas hegy állt állt előttem, aminek a tetején fényt láttam. Arra gondoltam, hogy istenem, meghaltam. Rengeteg ember ment fel a hegyre a fény felé, de én csak arra tudtam gondolni, hogy hogyan lehetek halott.

Nem tudtam megnézni magamat, de a többi halott úgy nézett ki, mint bármelyik normális ember. Évek óta ez volt az elő eset, hogy nem éreztem fájdalmat, csak dühöt. Néhány perc múlva megjelent mellettem az unokatestvérem, aki azt mondta, hogy „Deanne menj vissza”.

Gyerekkorom óta senki sem nevezett így, ám ő azon kevesek egyike volt, aki tudta, hogy ez a kedvenc becenevem. Amikor megfordultam, hogy megnézzem, mi a „vissza”, akkor hirtelen a kórházi ágyon találtam magam. Az a rengeteg orvos és nővér, aki körülöttem volt, azt kérte, hogy maradjak velük.”

Barbara: „Csak a hallásom működött, ezért kiválóan hallottam a monitor pittyegését, az autókat és az orvosok beszédét, de a többi érzékem megszűnt. A teljes öntudatlanság felé haladtam. Nyugodtnak, hidegnek éreztem magamnak, mint akinek nem kell levegőt vennie. Nem éreztem fájdalmat, csak békét. Beborított a feketeség, de aztán visszahoztak az életbe.”

Megan: „Úgy gondolom, hogy az angolban nincs megfelelő szó arra, amivel jól le lehetne írni, hogy mit tapasztaltam akkor.”

(Forrás: femcafe.hu)