Kosztüm, kávé, sminkelés, és még megannyi szuper felnőttes dolog, amire kislányként/kisfiúként vágytunk, de felnőttként rájöttünk, hogy mennyivel jobb volt az életünk ezek nélkül.
Fiatalabb korunkban mindig vágyakozva néztük, ahogy az anyukánk reggel felkel, sminkel, felveszi a csinos kosztümét, apukánk iszik egy kávét, azt eszik, amit akar, majd este pedig akkor fekszenek le aludni, amikor szeretnének.

Ezek a felnőtt dolgok annyira tetszettek nekünk, hogy alig vártuk, hogy mi is felnőjünk, és utánozhassuk a szüleinket, mert akkor még nem sejtettük, hogy csak a szép oldalt látjuk, hiszen a szüleink valójában hősként tűrték a következő dolgokat.

Kávé: Amikor láttuk, hogy a szüleink kávéznak, akkor azt nagyon elegánsnak tartottuk, és nem győztünk könyörögni, hogy mi is kaphassunk. Mivel erről szó sem lehetett, ezért be kellett érnünk annyival, hogy esetleg egy teáskanálnyival megkóstolhattuk, vagy kaptunk egy kávéval átitatott kockacukrot.

Felnőttként már tudjuk, hogy nincs semmi elegáns a kávézásban, hiszen reggel szabályosan a saját, és mások életét mentjük meg, amikor kócosan, álmosan csoszogunk szívünk igaz szerelméhez, a kávéfőzőhöz, és türelmetlenül várjuk, hogy végre belekortyoljunk az életmentő feketébe.

Alkohol: Úgy tűnik, mintha a sör, bor, és egyéb alkoholok ivása földöntúli élvezet lenne, hiszen a felnőttek olyan vidámak tudnak lenni utána. Ezt legfeljebb addig gondoljuk így, amíg nem szenvedjük végig életünk első másnapját, amin mindig megfogadjuk, hogy soha többé nem iszunk.

Lefekvés: Gyerekként annyira utáltuk, hogy este nyolckor már ágyban kellett lennünk. Bezzeg a szüleink akár egész este fent lehettek! Ilyenkor esküdöztünk, hogy mi se fogunk korán lefeküdni, ha felnövünk.

Most azonban már tudjuk, hogy a szüleink is szívesen ágyba bújtak volna nyolckor, ha tehetik, de erről szó sem lehetett, mert vagy a házimunka várt rájuk, vagy egész este dolgozniuk kellett, ahogy most nekünk.

Lakás: Gyerekként alig vártuk, hogy elköltözzünk a saját lakásunkba, egyedül. Most már tudjuk, hogy ez lehetetlen, hiszen nagyon kevesen tehetjük meg, hogy lakást vegyünk, ezért marad az albérlet, amit lakótársakkal osztunk meg. Ha azonban mégis sikerül egyedül élnünk, akkor magányosnak érezzük magunkat, hiszen olyan üres a lakás, és milyen jó lenne, ha ott lenne velünk valaki.

Randevú: Gyerekként még olyan kedvesnek, aranyosnak tartottuk a másik nemet, és azt hittük, hogy a randevú mindig kézen fogva andalgás, és a szerelem a világ legegyszerűbb dolga.

Most, amikor a szingli barátainkkal kesergünk, hogy hol vannak a normális férfiak, és nők, már tudjuk, hogy az ismerkedés nem, hogy nem könnyű, hanem a világ egyik legnehezebb dolga.

Kosztüm és öltöny: A szüleink annyira csinosak kiskosztümben, és öltönyben, hogy mindig arról álmodoztunk, hogy mi is így fogunk járni, ha felnőttünk. Amikor eljött életünk első elegáns ruhás napja, már tudtuk, hogy a világ legkényelmetlenebb viseleteiről van szó, és mennyivel jobb egy pólóban, és farmerban tölteni a napjainkat.

Magassarkú cipő: „Anyu, kopogós cipőt akarok!” – kiáltottunk fel kislányként a cipős boltban, mert olyan szépek, és nőiesek ezek a lábbelik, hogy egész életünkben csak ilyet akartunk hordani.

Ez a vágy csak addig tartott, amíg nem szenvedtük végig az első napunkat tűsarkúban, amit a nap végén erőnek erejével kellett lefeszegetnünk a lábunkról. A régen unalmas lapos cipő, így lett a legjobb barátunk.

Melltartó: Szintén kislányként álmodoztunk arról, hogy milyen jó lesz melltartót viselni, de már tudjuk, hogy az a legjobb, amikor levehetjük, főleg más segítségével, mert ez a ruhadarab melegít, dörzsöl, vág, és szorít.

Táska: Mindegy volt, hogy milyen csak legyen egy táskánk, amivel kicsiként úgy éreztük, hogy nagyok vagyunk! Akkor még imádtuk, hiszen legtöbbször üres volt. Felnőttként tudjuk, hogy egy táska sosem üres, hanem tele van mindenféle dologgal, ami miatt mázsás súlynak érezzük.

Hajfestés: Kicsiként imádtuk, hogy egy nap még barna, a következőn már szőke egy felnőtt haja, és mi is azt akartuk, hogy naponta váltogathassuk a hajszínünket. Felnőttként rájöttünk, hogy egy ördögi körbe keveredtünk azzal, hogy egyszer befestettük a hajunkat, hiszen mindig újra kell csinálnunk.

Amikor pedig meguntuk az egészet, akkor nem kapjuk vissza varázsütésre az eredeti hajszínünket, hanem hosszadalmas munkába kerül visszaállni az eredeti állapotra.

Smink: Ugyancsak a felnőttség biztos jele. Amikor megkaptuk az első sminkpalettánkat, akkor nagy örömmel vetettük rá magunkat. Felnőttként már utáljuk az egészet, hiszen nyáron leolvad rólunk a sok festék, télen pedig kiszárad a bőrünk.

Borotválkozás: Gyerekként mindent megtettünk volna, hogy mi is hozzányúlhassunk a borotvához, de felnőttként a férfiak utálják a borotválkozást, ahogy a lányok sem rajonganak a lábborotválásért.

Megjött: Kislányként még azt hittük, hogy milyen csodálatos lesz a nagylányúság biztos jele. Ez csak az első piros betűs napig tartott, hiszen csupán a reklámokban ugrálnak vidáman a lányok. Legtöbben inkább magunkra zárnánk az ajtót, és átharapnánk mindenki torkát, aki nem hagy békén nyugodtan szenvedni, főleg, ha még görcsök is rontanak a nehéz napjainkon.

Evés: Annyira utáltuk, amikor a szüleink ránk parancsoltak, hogy együk meg a répát, brokkolit, és a többi, finomnak nem látszó, ételt a tányérunkról. Ilyenkor megfogadtuk, hogy nagyként azt fogunk enni, amit akarunk, főleg édességet, mert minket elkerül a gyomorrontás.

Felnőtt fejjel már tudjuk, hogy a rengeteg csoki, és nasi csak arra jó, hogy elhízzunk, rosszul legyünk, és az egészséges ételek sokkal finomabbak, táplálóbbak.

Kisgyerekként, tehát még minden olyan meseszép, amit a felnőttek csinálnak. Most viszont csak nosztalgiázva mosolygunk, amikor a gyermekünktől ugyanazokat a „Majd, ha én is nagy leszek…” kijelentések halljuk, mint amelyeket mi is hangoztattunk az ő korában.

(Forrás: divany.hu)