Amióta az ember reflektálni képes önmagára, vagyis a civilizáció és a kultúra kezdete óta a filozófusok újra és újra felteszik azt a kérdést, amelyre évezredek óta képtelen választ adni az emberiség: alapvető természetünk a jótól avagy a gonosztól való? Még a legnagyobb gondolkodók sem tudtak dűlőre jutni azt illetően, hogy az emberi természet alapvetően jó, amelyet a társadalom ront el vagy az ember eredendően rossznak született, akit a társadalom tart kordában. A legújabb kutatások alapján talán fordulat történhet e kérdés megítélésében.

A Yale Egyetem munkatársai abból indultak ki, hogy a kisgyermekek magától értetődő módon még a lehető legkevésbé tapasztalták meg a társadalom pozitív illetve negatív hatásait, így ők lehetnek a legjobb alanyok, ha alapvető jellemvonásaink felfedezésére teszünk kísérletet. A kisgyermekek olyan teremtmények, akik alig rendelkeznek kulturális behatással, kevésbé szocializálódnak, sosem voltak még iskolában illetve egyetlen könyvet sem olvastak még el. Saját testük felett sem rendelkeznek még teljes kontrollal, a nyelvről nem is beszélve. Ilyen értelemben elméjük olyan érintetlen, amennyire ez egy emberi lény esetében lehetséges. Mindazonáltal a gyermekek remekül kommunikálják azt, hogy mi az, ami érdekli őket és hogy mi az, amit akarnak.

A leleményes kutatócsapat az eredményekből arra következtet, hogy az ember már egészen ifjú korban bizonyos érzékkel rendelkezik a jó és a rossz elkülönítésére, sőt, valószínű, hogy ösztönösen előnyben részesítjük a jót a gonosszal szemben. Lévén, hogy a kisgyermekek figyelme még korlátozott, egy játékos ám annál hatékonyabb kísérleti módszert eszeltek ki: egy sematikus bábjátékot mutattak be a kicsiknek, melynek három szereplője – a kör, a négyszög és a háromszög – valamint egy díszlete – a domb – volt. A rövid jelenetben az egyik szereplő fel szeretett volna mászni a dombra, míg két társa közül az egyik segítségére volt ebben, addig a másik próbálta megakadályozni. Itt azonban közbe kell iktatnunk egy kis kitérőt, ugyanis már rögtön az elején egy pszichológiai értelemben bámulatos dolog történik: minden ember hasonlóképpen értelmezné az imént leírt jelenetet annak ellenére, hogy a színpadon nem történt más, mint hogy a bábfigurák mozogtak a térben, dialógus nélkül, minden emberi megnyilvánulástól mentesen. Érdekes módon, az emberi elme mégis hajlamos, még az ilyen jelentéktelen jelenetet is céltudatosan tevékenykedő karakterekként értelmezni. Ez a mozzanat arra enged következtetni, hogy alapvető természetünk része, hogy ösztönösen egy tudatos létezőt feltételezünk a másikban.

A kísérletben résztvevő kicsik ezek után választhattak a segítő vagy a hátráltató figura közül, s többségében a segítő figura után nyúltak. Ez arra enged következtetni, hogy már a kisgyermekek is motivációkat társítanak a figurákhoz és nem csupán véletlenszerű mozgásmintaként értelmezték a látottakat. A kutatók annak érdekében, hogy ellenőrizzék az eredményeket, egy újabb jelenetet mutattak a kicsiknek. A hegymászó figura egyik esetben a segítő, a másik esetben pedig a hátráltató figura irányába mozdult el. A gyerekek egyértelműen nagyobb figyelmet szenteltek a hátráltató figurával történő interakciónak. Ezt a kutatók a meglepetés jeleként értelmezték, vagyis a gyermekek megrökönyödtek azon, hogy a kvázi főhős a rosszakaróval barátkozott. A figurától elvárt viselkedés ugyanis az lett volna, hogy a jó szándékú figurához megy oda, beteljesítve ezzel a happy end iránti igényt.

A fent leírt kutatás eredményét abban az esetben értelmezhetjük, ha feltételezzük, hogy már a gyermekek is – kezdetleges elméjük ellenére – rendelkeznek elvárásokkal az emberi cselekedeteket illetően. Azon túl, hogy a mozgást a motiváció eredményeként értelmezik, még arra is képesek, hogy a segítő szándékot előnyben részesítsék az ártóval szemben. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy az emberi morál arra a képességünkre épül, hogy konkrét értelmet tulajdonítunk a motivációknak és ösztönösen előnyben részesítjük a jó szándékot.

Forrás: www.bbc.com