Kihalt állatfajok utolsó példányai.

Pinta-szigeti teknős: Lonesome George, vagyis Magányos George hosszú évtizedeken keresztül képviselte utolsóként a Pinta-szigeti teknősöket. Az 1971-ben, Galápagos-szigeteken talált példány reményt adott, ugyanis korábban azt hitték, hogy a szigeten állomásozó bálnavadászok és szőrmekereskedők teljesen kiirtottak a fajt.

A természetvédők abban reménykedtek, hogy találnak egy nőstény Pinta-szigeti teknőst, akivel George párosodhatna, ám amikor ez a terv nem járt sikerrel, akkor a fajjal közeli rokonságban álló nősténnyel próbálkoztak, de ez a kísérlet is kudarcba fulladt.

George, aki a becslések szerint több mint 100 éves lehetett, utódok nélkül, 2012-ben pusztult el a kaliforniai Santa Cruz-szigeten.

Pireneusi kőszáli kecske: 2000-ben találták meg az utolsó pireneusi kőszáli kecske tetemét Spanyolországban. A faj végzetét a nagyüzemű vadászat és az élőhelyét ellepő, házi szarvasmarhák egyre növekvő száma okozta.

A kihalt a pireneusi kőszáli kecskét megpróbálták visszahozni, ugyanis a tudósok sikeresen klónozták Celiát 2003-ban, ám az öröm csak pár percig tartott, mert egy tüdőprobléma miatt el is pusztult a klón, így a pireneusi kőszáli kecske lehet a történelem egyetlen állatfaja, ami már kétszer kihalt.

Fajdtyúk: A telepesek tömeges megjelenése miatt tűnt el szinte teljesen az Észak-Amerikában honos nagy prérityúk egyik alfajának számító fajdtyúk. 1870-re a faj utolsó példányai a Massachusetts állambeli Martha’s Vineyard nevű szigeten éltek.

A természetvédők rezervátummal próbálták megmenteni a fajt. 1916-ra 100-ról 2000-re emelkedett a fajdtyúk száma. 1916 májusában azonban egy erdőtűz teljesen felégette a faj élőhelyét, és több száz madár veszett oda.

A fajdtyúkok megmentésére tett erőfeszítések hiábavalónak bizonyultak. 1929-re már csak egyetlen példány maradt, egy Booming Ben nevű hím, amit 1932 óta nem láttak, így a halálának idejét sem sikerült dokumentálni.

Erszényesfarkas: A világ legnagyobb erszényes húsevő állata volt az erszényesfarkas (vagy tasmán tigris), ám a faj populációja rohamosan csökkent Ausztrália gyarmatosítása miatt. Az erszényesfarkas utolsó példánya, egy Benjamin nevű hím volt, aki a tasmániai Hobart állatkertben élt 1933 és 1936 között. A ketrecben tartott állat halálát válószínűleg a helytelen bánásmód okozta.

Kauai ‘ō’ō: H. Douglas Pratt amerikai ornitológus rögzítette egy hím kauai ‘ō’ō madár (magyarul: pikkelyestorkú mohó) párkereső énekét a hawaii dzsungelben 1987-ben. A madár hívására azonban nem érkezett válasz, ugyanis ő volt a faja utolsó példánya.

A kauai ‘ō’ō kihalásának okai között nincs meglepő, ugyanis többek között, az élőhely drasztikus csökkenése és az invazív fajok elterjedése vezetett a tragédiához.

Vándorgalamb: Észak-Amerika legelterjedtebb madarai voltak a vándorgalambok, amelyek több százmilliós rajban repültek, és képesek voltak órákra eltakarni a Napot. A vándorgalambok nagyjából 6 milliárdos populációjából azonban csak néhány fogságban élő példány maradt a XX. század fordulójára, aminek oka a nagyfokú erdőirtás és a vadászat volt.

Az utolsó vadgalamb, Martha, a Cincinnati Állatkertben született, majd 1914-ben, 29 éves korában elpusztult. A halálával a faja is kihalt.

Panamai rojtos végtagú levelibéka: A panamai rojtos végtagú levelibékák utolsó példánya volt Toughie, aki egyben egyike volt az első felfedezett példányoknak. A kutatók 2005-ben találtak rá és néhány tucat fajtársára Panamában, ahol megpróbálták megmenteni őket a halálos bőrgombától.

Toughie az atlantai botanikus kertben talált új otthont. 2008-ban hivatalosan is dokumentálták az Ecnomiohyla rabborum nevű új békafajt. Sajnos azonban a faj vadon és fogságban élő tagjai is elpusztultak. Toughie 2016-os halála valószínűleg azt jelenti, hogy vele együtt a faja is kihalt.

(Forrás: nlc.hu)