A NŐ A HÚSZAS ÉVEI ELEJÉN MEGTALÁLJA ÉLETE PÁRJÁT, HETEDHÉT ORSZÁGRA SZÓLÓ LAKODALMAT ÜL, SZÜL 3 GYÖNYÖRŰ GYEREKET ÉS BOLDOGAN ÉL, AMÍG MEG NEM HAL… HM. KÖRBENÉZEK. BARÁTNŐK… 30 FELETT: SZÉPEK, SIKERESEK, FIATALOSAK, CSAK ÉPP PÁR NINCS, MEG A HÁROM GYEREK. MI TÖRTÉNT..? HOL BICSAKLOTT MEG A NAGYKÖNYVBEN MEGÍRT MESE?
Ki hibázott? Hibázott valaki egyáltalán? Mi akartuk ezt a helyzetet vagy csupán áldozatok vagyunk? 30 fölött nagy valószínűséggel már mindannyian szerettünk, és talán bennünket is szerettek. Akkor miért lett mindig a történetből mégis kapufa?
A rúgás volt a célt tévesztett vagy a kapus volt túl jó? Mi nem akartuk vagy minket nem akartak?
Félünk. Ha csalódtunk, akkor az újabb megsebzéstől. Ha kegyes volt hozzánk az élet, akkor csak attól, hogy biztosan jól választunk -e.
Hogy a kishercegnél nem jöhet -e nagyobb. Kutatjuk a nagy Őt, közben becsapjuk az ajtót a sok kis ő orra előtt.
Nem vagyunk hajlandóak kompromisszumot kötni, és ahogy haladnak előre az évek, egyre maximalistábbak leszünk. Vagy csak kényelmesebbek?
Hiszen, amíg nincs család, addig csak mi vagyunk, mi döntünk az esténkről, a nyaralásunkról, arról, hogy mikor fekszünk és mikor kelünk. És, hogy kivel…
Erősek és függetlenek vagyunk. Erősek, hiszen fel vagyunk vértezve az érzelmek ellen. Csak az sebezhető, aki szeret. És függetlenek, hiszen csak magunkért kell felelősséget vállalnunk.
De boldogok is?
Még mesze vagyunk a kapuzárási pániktól, de a kapunyitási pánikot évek óta hurcoljuk magunkkal.
Nem akarunk, vagy éppen nem merünk felnőni. Hiszen a felnőtté válás nem a saját lakás megszerzésével kezdődik, nem az anyagi függetlenséggel, hanem a felelősség vállalással.
Magunkért, a társunkért, a gyermekeinkért. Amíg nem vagyunk anyák, az örök gyermek szerepében tetszeleghetünk. Ez biztonságérzetet ad, puha, kellemes élethelyzet, élvezzük, amíg lehet.
Csak még egy évecske, na jó még egy és még toljuk egy picit.
Persze, azért ne legyünk mártírok, és ne feledkezzünk meg az önző, a magukat egy életen át kereső és megvalósító férfiakról sem.
Ritka az olyan nő akit egy szerető gondoskodó, családra, gyermekre vágyó férfi ne tudna levenni a lábáról.
Szeretni a maguk módján még csak-csak tudnak…de gondoskodni, érzelmi biztonságot adni egy esetleges, egészséges jövőképpel csak kevesen. Nagyon kevesen.
Ördögi kör, mindkét nem részéről.
Önzőek vagyunk és gyávák. Vagy csak bizonytalanok. Nem bízunk magunkban és ezáltal nem bízunk a másikban sem.
Vagy nem bízunk a másikban és ezáltal magunkban sem…? Az egész világ az üzletről szól, hát mi is üzletelünk.
Osztunk, szorzunk. Mennyit kapok, mennyit adok. Megéri -e? Érzelmi számtan, ahol nem hiszünk az egyenlőségben. Mindig nyerni akarunk.
Egy dolgot elfelejtünk, ahhoz, hogy célegyenesben legyünk, tudnunk kell, hogy merre van a cél. Hogy mi a cél? Sikeres, magabiztos egy életen át hódító dívák akarunk lenni.
Vagy boldog, kiegyensúlyozott feleségek, családanyák. Kétségbeesetten hisszük és reméljük, hogy a kettő egyszerre is megvalósítható, hogy a kettő nem zárja ki egymást.
Nem akarunk választani, ezért halogatjuk a végső párválasztást, a gyermekvállalást.
Ezért él bennünk ennyire erősen a kapunyitási pánik. Csak egyre vigyázzunk: nehogy úgy záródjon be egyszer ez a kapu, hogy egy életen át épp hogy csak résre nyitottuk…
Legutóbbi hozzászólások