Egyszer csak eltűnt Benjamin Spooner Briggs kapitány, és a legénység, a hajó fedélzetéről, és soha többé nem került elő.
1861-ben építették meg a világ egyik legszebb kétárbocos, négyszögletes vitorlájú, brigantinját, amelynek hossza 32 méter volt és 12 embert szállítására volt alkalmas. Az akkor még Amazon névre keresztelt, Kanadában készült Mary Celeste, mégsem a szépsége miatt emlékezetes, ugyanis ez a hajó elátkozott.

Mary Celeste különös története 1872. november 4-én kezdődött, amikor is kifutott a New York-i East Riverről, az olaszországi Genova felé, hogy nyers alkoholt szállítson oda. A hajó kapitánya Benjamin Spooner Briggs volt, akit elkísért a felesége és kétéves lánya. Rajtuk kívül a fedélzeten tartózkodott még Albert Richardson, első tiszt, és a hét fős legénység.

Az első napokban úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van a hajón. Ezt alátámasztották a kapitány naplóbejegyzései is, mert azokban nem volt semmi furcsaság. November 24-én már az Apori-szigeteknél járt a Mary Celeste. Briggs azt jegyezte le, hogy a viharos időjárás miatt, be kellett vonni néhány vitorlát. Ezt követően már csak egy bejegyzés volt, amiben a hajó helyzetének a meghatározása szerepelt.

Tíz nappal később a céltalanul sodródó Mary Celeste-et a Dei Gratia brit brigantin találta meg. A hajó kapitánya, David Moorehous, csónakba ültette három emberét, hogy menjenek át a másik hajóra, és derítsék ki, hogy mi történt azon.

A Mary Celeste-re küldött legénység egy élő, de holt lelket sem talált a fedélzeten. A berendezés is rendesen állt. A kapitány kabinjában megtalálták Mrs. Briggs paliszanderfából készült harmóniumát, rajta egy kottával, mintha éppen játszott volna a hangszeren, amikor eltűnt.

A kapitány kislányának játékait gondosan elpakolva lelték meg. A legénység szálláshelyén szárítókötélen lógó, és összehajtogatott ruhákat fedeztek fel. A hajókonyhában reggeli előkészületek nyomai látszódtak. A teríték fele már ki volt rakva az asztalokra.

A rejtélyesen eltűnt legénység után maradt hajót, a Dei Gratia vontatni kezdte Gibraltár felé. Moorehouse végig azon gondolkodott, hogy mi történhetett a Mary Celeste legénységével. A kapitány rengeteg elméletet talált ki, de mindet meg is cáfolta.

Moorehouse fejében megfordult, hogy a vihar miatt hagyta el a legénység a Mary Celeste-t, de ha olyan nagy lett volna a vihar, hogy azért el kell hagyni a fedélzetet, akkor összetört volna az egész berendezés.

Moorehouse arra is gondolt, hogy talán lázadás tört ki, ám akkor küzdelemre utaló jeleknek is lenniük kellett volna, de semmi ilyesmi nem volt. Különben is, ha sikerült átvennie a lázadóknak az irányítást, akkor miért hagyták el a Mary Celeste-et az áldozatokkal együtt?

Erre azzal felelt a kapitány, hogy azért, mert túl sok víz szivárgott be a hajóba, de azt megvizsgálva kiderült, hogy a három lábnyi víz egyáltalán nem szokatlan tíz nap után.
Moorehouse, amikor meglátta, hogy a tíz alkoholos hordóból egyet felnyitottak, arra következtetett, hogy a legénység tivornyázott, és ennek pánik lett a vége, ám megint csak nem utalt erre semmi.

A legénység rejtélyes eltűnésén kívül, volt még egy dolog, amit sehogy sem tudtak megmagyarázni a hajóval kapcsolatosan, az pedig az volt, hogy hogyan lehetséges, hogy öt napig, tíz mérföldön át, a Mary Celeste tartotta az irányt?

Amikor a Dei Gratia megtalálta a hajót, akkor az balról érkezett, míg a Mary Celeste jobbról kapta a szelet. Kizárt dolog volt, hogy a hajó magától tartotta az útvonalat. Ebből következik, hogy valakinek lennie kellett a fedélzeten, aki napokig irányította a hajót.

A Mary Celeste a december 13-án befutott Gibraltár kikötőjébe, a Dei Gratia legénysége pedig megkapta a mentésért járó jutalmat. A hajót nyilvánosan és alaposan átvizsgálták, de akkor sem találtak semmit, ami magyarázatot adhatna az eseményekre.

A Mary Celeste a rejtélyes útja után, még tizenhét ember tulajdonában volt. Közöttük akadt olyan, akit üldözött a balsors, ezért egy idő után, a tengerészek már féltek, ezért nem akartak utazni a hajóval.

Az elátkozott hajó 1884-ben indult az utolsó útjára, aminek során Haiti közelében korallzátonyra futott, és elsüllyedt, ezzel örökre megtartva magának rejtélyét.