Elsőgyerekes szülőként az egyik legnehezebb dolog azzal megküzdeni, hogy mindenki szeret, és ezért állandóan segíteni akarnak majd. Mást mond a védőnő, az anyukád, az anyósod, a barátnőd,  és nem védheted ki a lelki összeomlást, ha mindenkinek meg akarsz felelni.

Szoptatás: hányszor? mikor? mikor ne? meddig? – hogyan fürdesd, mibe öltöztesd, ringatva altasd vagy egyedül? veletek aludjon vagy saját kiságyban? És ez csak a kezdet… Ám ha jól csinálod, akkor hamar vége szakad a piszkálódásnak!
Az egyetlen, amire hallgatnod kell az a saját belső hangod. Újdonsült szülőként az az első, amit meg kell tanulnod, hogy ez a baba a te gyereked, azért van itt, mert megbízik benned, hogy fel tudod nevelni és a legjobbat tudod adni neki.

Ahogy megszületik a pöttöm, automatikusan betölt nálad az “anyai/apai ösztön” című alkalmazás, úgyhogy ne csüggedj, minden menni fog. Az első hónapokban úgyis csak az a fontos a babádnak, hogy tele legyen a pocakja, melegben legyen és hogy mindig tiszta pelus legyen alatta, meg természetesen ti, a szülei, akik megmentitek minden bajban. A többi teljesen részletkérdés, meglátod!

A téma másik végletét alkotják azok a szülők, akik nemhogy szétstresszelnék magukat a baba körüli teendők és kötelességek miatt, hanem épp ellenkezőleg, úgy tesznek, mintha mi sem történt volna. Ez az első pár hétben még talán működik is, ha szerencséd van, és a babóca csak eszik és alszik, de azért nem árt lassan tisztába kerülni vele, hogy a gyereked itt van, és itt is marad. Ez az egyik legfontosabb tény minden szülői tudnivaló között, s éppen ezért ez az, amit nagyon sokan elfelejtenek, vagy talán bele sem gondolnak teljes mélységeiben. Szóval, a nagy titok: amikor gyereked lesz, az egész életed meg fog változni. Sokan próbálnak úgy tenni, mintha ez csak egy elhanyagolható vagy csupán időszakos változás lenne, s csúnyán meglepődnek, amikor mást tapasztalnak.

Ezért a legfontosabb dolog, amit tényleg tisztázni kell, mielőtt gyereket vállaltok, hogy akarjátok-e a változást. Csak a teljesen tiszta megértés végett: gyereket nevelni nem olyan, mintha kutyát tartanál. Durvának hangzik? Pedig sokaknál mintha ez lenne a tapasztalat: megszüli, amikor kell, akkor megeteti, biztosítja neki a meleg alvóhelyet, meg néha egy kis játékot, élvezi a jelenlétét, s azt, hogy van, aki bújik hozzá, ezt leszámítva pedig éli a saját, külön, a gyerektől/kutyától független életét.

Ha viszolygással tölt el az érzés, hogy a gyerektől nem lehet „megszabadulni”, akkor inkább ne szülj, mint hogy szerencsétlenné tedd őt és magadat. Természetesen az sem elvárható, hogy éjjel-nappal rabszolgaként szolgáld, amíg végre hajlandó lesz 35 évesen kirepülni a fészekből, de abba az ábrándba sem ringathatod magad, hogy majd a nagyszülők meg a bébiszitter felnevelik iskolás koráig, onnantól meg alakítsa őt a nevelőtestület. Nyilván nagy felelőssége van ebben a hozzáállásban a munkaerő piacnak is, hogy elvárják a szülőktől, hogy úgy tegyenek, mintha mi sem történt volna, s ha valaki kicsit ingerültebb vagy kevésbé teljesít jól egy fogzásos-bőgős hét/hónap folyamán, az mehet is a levesbe, vagy ha beteg a gyerek, akkor az anyukának választania kell, hogy ápolja otthon a kicsit vagy megtartja a munkahelyét, mert csak a profik kellenek.

Mégis valahogy muszáj megtalálni az egyensúlyt, s ez legtöbbször ott kezdődik, hogy képes vagy-e a magad kényelme elé helyezni a kicsinyed érdekeit – anélkül, hogy mártírt kreálnál magadból.