Csak 5 éves volt Sophie, amikor Ann Brenoff és a párja örökbe fogadta.
Minden szülő tudja, hogy el fog jönni az a nap, amikor a gyermeke bejelenti, hogy elköltözik. Habár ez az elválás természetes, a szülőnek mégsem könnyű elengednie a felnőtt csemetéjét. Ann Brenoff erről írt egy megható levelet, amit az örökbefogadott, egyetemre készülő lányának címzett.
„Kedves Sophie!
Régen megfogalmazódott a fejemben ez a levél. Először akkor, amikor Kínában felszálltunk a repülőgépre, hogy velünk gyere Amerikába. Nagyon szorosan markoltad a kezem, én pedig nem tudtam, hogy ki fél jobban: te vagy én?
Ötéves voltál, és csak tíz napja ismertük egymást, mégis a szívemben úgy éreztem, hogy sokkal több idő telt el. Olyan bátor voltál! Hátrahagytad a gondviselődet, a barátaidat, a szülőhazádat, az anyanyelvedet, az ételeket, és mindent, amit ismertél.
Bátran indultál a jövő felé, és csak az apukádba és a belém vetett hitre alapozhattál. Még nem volt gyermekem, emiatt féltem, ám tudtam, hogy az utolsó lélegzetemet is odaadnám, hogy megvédhesselek.
Amikor elhagytad az árvaházat és a karjaimba futottál, attól a perctől fogva az életem egyetlen célja az lett, hogy boldoggá tegyelek. Imádkoztam, hogy a családi szeretettel megadhassuk ezt neked. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de te az vagy drágám.
Az elmúlt években te voltál a fény az életünkben. Természetesen ugyanígy a testvéred is, aki többször megvédett az öklével, de alázatot is tanult tőled. Emlékszel arra, amikor másodikos korodban piszkált egy lány, aki elvette a hegedűtokodat és a kukába dobta?
Mind az igazgató irodájában voltunk. A lánynak bocsánatot kellett kérnie, mire megölelted és megkérdezted, hogy miért jó érzés, ha gonoszul viselkedik másokkal? Az összes felnőtt álla leesett, beleértve az enyémet is. A bölcsességed vezessen mindig! Bízz magadban!
Szót kell ejtenem a munkához való hozzáállásodról is. Soha nem hagysz félbe semmit, függetlenül attól, hogy mennyire nehéz. Amikor akadály elé kerülsz, akkor egyre mélyebbre ásol. Soha nem hibáztattad a tanárokat (én megtettem helyetted), nem kértél más bánásmódot (tudom, ebben is bűnös vagyok), te inkább még keményebben, lelkesebben próbálkoztál. Ilyet soha senki másnál nem láttam az életemben.
És akkor ott van a szíved. Biztos emlékszel, amikor 14 éves korodban Kínába mentünk a régi árvaházadba. Nehéz nap volt, de megbékéltél a múltaddal, elfogadtad a fájdalmat, a veszteséget, ami az örökbefogadásoddal járt.
Még mielőtt elmentünk, te megesküdtél arra, hogy segítesz pénzt gyűjteni a gyerekkori szobatársad, Fu Hui műtéteire. És megtetted, drágám! Megcsináltad. Ha nem is tudtál mindenkin segíteni, mindent megtettél, amire csak képes voltál.
A világ minden táján segítettél az örökbefogadott kínai gyerekeknek pénzt gyűjteni, vagy más formában támogattad őket. A jótékony pénzgyűjtő akcióidnak hála az egyetemek kapkodtak utánad, hogy náluk tanulj. Nagyszerű munkát végeztél.
S mos jön a legjobb rész: néhány nap múlva elviszünk a kollégiumi szobádba. Bevallom, rossz volt mikrót és hűtőszekrényt venni oda. Bár nincs messze az iskolád, mégis a linkek alapján, amiket küldtél arról, hogy milyen fontos részt venniük a gólyáknak a közösségi eseményeken, tudom, hogy nem jössz majd haza minden hétvégén.
Remélem nem baj, hogy felajánlottam a helyi gyerekeknek, hogy szívesen vigyázol rájuk hétvégenként. Nincs szó arra, hogy mennyire fogsz hiányozni minden nap. Furcsa, de már megbékéltem azzal, hogy egyetemre mész. Tudom, hogy erre is készen állsz, és alig várom, hogy lássam, hogy mivel teszed még jobbá a világot.
Irány előre, drágám! Menni fog.
Szeretlek:
Anya
u.i.: Nem fogom megengedni, hogy Simon elfoglalja a szobádat!”
(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)
Legutóbbi hozzászólások