Előítéletek léteznek, de mitől és mit tehetünk ellene?

Arra a kérdésre, hogy egy átlagos, jó érzésű embernek mennyire könnyű előítéletektől mentesen, elfogulatlanul viselkedni egy csoportban, a pszichológiai tanulmányok igennel válaszolnak. A tudósok képesek „olvasni” álmainkban.

Az egyik legkevésbé vonzó, ám roppant kitartó tulajdonsága az emberi természetnek, hogy képesek vagyunk gyűlölni embertársainkat. A „fajok”, nemek kor szerinti negatív megkülönböztetés mind a közösségi élet szülötte – pontosabban torz szülötte – amelyet sajnálatosan táplálnak az előítéletek és a fanatizmus.

A csoportban élés, a csoporton belüli megfelelés igénye nagyon erős, ezen a téren még sok feltérképezni valója van a pszichológiának. Nem az szorul bizonyításra, hogy a saját csoportunkat mások elé helyezünk – erre a történelemből számtalan példát lehet hozni. Egy közelmúltban végzett kutatás azonban új szempontot bizonyított e témában: kimutatták milyen nagyon kevésre van szükség ahhoz, hogy embertársainkkal elfogultan bánjunk csak azért, mert egy bizonyos csoporthoz tartozunk.

Minden ilyen jelenség egy sor továbbit von maga utána valós életben, tehát nem kísérleti körülmények között. Amikor előítéletekkel találkozunk nap, mint nap, nehezen tudjuk magunkat függetleníteni a bennünket ért múltbéli hatásoktól vagy kulturális különbségektől. A kutatás célja annak megállapítása volt, hogy mi feltételezi a csoporton belüli előítéleteket, és mi készteti az átlagos józan gondolkodású egyént, hogy előítéletek miatt forduljon embertársa ellen.

A fenti kérdés megválaszolására az alábbi kísérletet végezték el: létrehoztak egy csoportot abból a célból, hogy megvizsgálják, hogyan viselkedünk egy csoport tagjaként még akkor is, ha a csoporton mesterségesen hozták létre. A mesterséges csoport tagjait olyan közös nevező alapján válogatták össze, mint például a szemszín, vagy, hogy kiknek tetszett ugyanaz a festmény, vagy akár sorsolással. Tehát semmi történelmi, kulturális vagy egy praktikus összekötő kapocs nem volt a csoport tagjai között.

A mesterségesen összeválogatott csoportot „minimális mintacsoportnak” nevezték el. Kiderült, hogy mindegy, mi a csoporttagság alapja, ha a tagok tudják, hogy odatartoznak. Miután megmondták a kísérletben résztvevőknek, hogy tartoznak csoporthoz, utána egyedül kellett eldönteniük, hogyan osszanak el jutalmat a csoport tagjai között. Ettől a ponttól kezdve a csoporttagság elvont fogalom. Senki nem látható, a csoporttagok és maguk a csoportok is névtelenül egy számot kaptak. (Pl. az „A” csoport 44-esszámú tagja 10 pontot kap.) Az odaítélt pontokat át lehet váltani

Az nem okozott meglepetést, hogy a saját csoporton belüli tagok többet kaptak egymástól. Ami meglepő, hogy igyekeztek minél nagyobbá tenni a csoportok közötti különbséget még annak árán is, ha esetleg saját csoportjuk így kevesebb ponthoz jut.

A mechanizmus még ebben a mesterséges környezetben is működik. A csoporttagok tudták, hogy a csoportokat gyakorlatilag véletlenszerűen válogatták össze közvetlenül a kísérlet előtt, és a fel is fognak oszlani a kísérlet után. Azt is tudták, hogy az adott pontszámok önmagukat nem érintik, saját magukat nem pontozhatták. Ennek ellenére még ez a természetellenes helyzet is elegendő volt a kivételezés felélesztésére.

Ebből azt a következtetést vonták le a kísérletet végző tudósok, hogy még a legkisebb jel is elegendő ahhoz, hogy embertársainkkal másképp bánjunk, mint saját közösségünk, csoportunk tagjaival. Ezek alapján a csoport részrehajlása legalább olyan fontos, mint maga a kategorizálás ténye. Ha a világot igazságosabbá akarjuk tenni, akkor folyamatosan résen kell lennünk és nem engedni azt, hogy ösztöneink működni kezdjenek.

www.bbc.co.uk