Huszonöt éves lett a legendás akciófilm.A NASA harmadik holdra szállási kísérlete volt az Apollo 13, ami a túlélésért folytatott küzdelemmé változott, miután felrobbant az oxigéntartály, ami olyan létfontosságú dolgokkal látta el az űrhajósokat, mint az oxigén, víz és elektromos áram.

Gene Kranz repülőigazgató látta, hogy az Apollo 13 legénysége, Jim Lovell parancsnok, Fred Haise holdkomp-pilóta és Jack Swigert parancsnokiegység-pilóta, nem élné túl a tönkrement parancsnoki egységben, ezért az Odyssey-ből átmenekültek az Aquariusba, abba a Holdra szálló egységbe, amelyet eredetileg két űrhajósra tervetek.

Ennek köszönhetően a NASA mérnökeinek volt ideje arra, hogy kiszámolják a megfelelő útirány-korrekciós manővereket, amelyek által biztonságosan leválaszthatóvá vált az Odyssey, aminek parancsnok egységében Lovell, Haise és Swigert hazatért.

A baleset után nem sokkal Lovell, Haise és Swigert leszerelt a NASA űrhajóskötelékéből és a légierőtől. Haise és Swigert nem beszélt sokat a túlélésért folytatott küzdelmükről. Lovell azonban nem tudta elengedni a dolgot, ezért írt egy memoárt.

Lovell még az adatgyűjtés fázisában járt, amikor levelet kapott Jeffrey Klugertől, a Discovery magazin író-szerkesztőjétől, aki éppen egy Apollo 13-ról szóló könyvön dolgozott. Lovell felajánlotta neki, hogy társuljanak.

1993 januárjában elkészültek egy tíz oldalas vázlattal és az első fejezettel, amiket elküldtek a saját ügynöküknek. Ezt követően az ügynökök felmérték, hogy lenne-e igény egy világűrben játszódó filmre, ezért több stúdiót is megkerestek az ötlettel.

Az anyag eljutott Michael Bostickhez, az Imagine Entertainment alelnökéhez, aki azzal beszélte rá a főnökeit, a rendező Ron Howardot és a producer Brian Grazert arra, hogy licitáljanak a megfilmesítés jogaira, hogy ebben a történetben minden van, aki kell: kockázat, mentőakció, boldog befejezés.

Amikor elkezdődött a forgatás, akkor Howard célja minden téren az autentikusság volt, ezért olyan technikai tanácsadók segítették, mint az Apollo-program egyik korábbi űrhajósa, Dave Scott és a repüléstechnikai mérnök, Gerald D. Griffin.

Mivel a NASA úgy érezte, hogy az Apollo 13 az lesz nekik, mint az Amerikai Egyesült Államok Légierejének a Top Gun, ezért mindenben segítették a rendezőt. Ebbe az is beletartozott, hogy a stáb használatba vehette a súlytalanság állapotára felkészítő KC-135-öt.

Ugyanilyen fontos volt az is, hogy a NASA és Lovell is rengeteg tanácsot adott például az indítóállomással és a kilövés részleteivel kapcsolatban. Az előbbinél még a tetőcsempék mintázata és a golyóstollak típusa is egyezett a valósággal.

Howard eredeti terve az volt, hogy a kilövést a NASA archív felvételeiből vágja ki, de nem találtak olyan lélegzetelállító videót, amit ne láttak volna már az emberek. Ekkor az alkotók úgy döntöttek, hogy meglévő felvételeket összegyúrják azokkal, amelyeket némi stúdiómunkával készítettek el, mert akkor olyan kameraállásokból is meg tudják mutatni a jelenetet, amilyenből másképp nem.

Végül azonban mindent a stáb csinált, így a díszleteket, a modelleket és a számítógép által előállított képeket is. A végső becsapódást sem CGI-vel oldottál meg, hanem elkészítették az Odyssey pontos mását, ejtőernyőkkel szerelték fel, majd egyszerűen beleejtették a vízbe. A film vizuális effektjeiért felelős Robert Legato elárulta, hogy nem hitt abban, hogy ez működni fog, mert az, ami ilyen egyszerű, általában csődöt mond, de most tévedett.

Az amerikai bemutató környékén Howard azt mondta, hogy nem tudja, hogy a nézők szeretni fogják-e az Apollo 13-at, ám a premier után hirtelen mindenki űrhajósnak akart állni. Ez a bevételen is meglátszott, hiszen az 52 millió dolláros büdzsével készült alkotás 335 millió dollárt termelt.

Az Apollo 13, ami a NASA saját Top Gunja lett, kilenc Oscar-jelölést kapott, amiből kettőt (a legjobb vágás és hangrögzítés) el is vitt, valamint megalapozott a későbbi űrhajós filmeknek, így például a Mentőexpedíciónak.

(Forrás: hu.ign.com)