Bizonyára mindenki környezetében van olyan barát vagy ismerős, akik megszállottan gyűjtenek bizonyos tárgyakat. A hobbigyűjtők érdeklődési köre általában valamilyen specifikus területre terjed ki: érmék, foci-kártyák, hajómakettek, kalapok vagy porcelán. Az ilyen emberek nagy becsben tartják szenvedélyük tárgyait, lajstromba veszik és tisztogatják a darabokat, ismerik minden egyes tárgy történetét.

Azonban vannak olyan esetek, mikor ez az ártatlannak tűnő tevékenység felülkerekedik az emberen és átveszi az uralmat. Ekkor már nem holmi hóbortról, hanem kényszeres gyűjtögetésről beszélünk, ami a kóros viselkedési rendellenességek körébe tartozik.

Az utóbbi időben több tévécsatorna is készített olyan saját gyártású valóságshowt, mely a kényszeres gyűjtögetők világát mutatja be. Ám amíg a néző jól szórakozik ezeket a csodabogarakat látva, a szakember elborzad azon, hogy mennyi új eset kerül a napvilágra. Nehéz ugyanis felmérni, hogy milyen mértékben van jelen ez a betegség a lakosság körében, ugyanis az érintetteknek egyáltalán nincs betegségtudata, tehát maguktól soha nem fordulnak orvoshoz.

A hobbigyűjtögetőkkel ellentétben a kényszeres gyűjtögetők képtelenek a szelektálásra. Sok esetben a rengeteg limlom és kacat oly mértékben elárasztja az életterüket, hogy az mind egészségügyileg, mind pedig szociálisan is károssá válik. Az adott ingatlanban élők életminősége ebből kifolyólag jelentősen romlik: legtöbbször a felhalmozott holmi elárasztja a helyiségeket, s többek között akár a konyha vagy a fürdőszoba is alkalmatlanná válhat a rendeltetésszerű használatra. A higiéné hiánya pedig különböző fertőzésekhez, tűzveszélyhez és az élősködők elszaporodásához vezethet. Az otthonában elvileg mindenki azt csinál, amit akar, így a betegek csak akkor kerülnek a hatóságok látókörébe, amikor egy szomszéd vagy esetleg egy családtag értesíti sz egészségügyi szerveket.

De mi is áll ennek a viszonylag ritka rendellenességnek a hátterében? A felhalmozó életvitelt folytatók egy komplex tünetegyüttessel küzdenek. Először is túl sok holmit vásárolnak vagy gyűjtenek be különböző helyekről. Másodszor, képtelenek ezektől a tárgyaktól megszabadulni – és ebből következik a harmadik tényező: a gyűjtögetőknél vélhetőleg valamilyen információfeldolgozási hiba jelentkezik, ugyanis képtelenek a kategorizálásra. A páciensek olyan indokokra hivatkozva kerülik el a tárgyaktól való megszabadulást, mint például, az érzelmi kötődés az adott tárgyhoz, ami furcsa módon csak akkor jelentkezik, amikor a tárgy újból a szemük elé kerül. Minden egyes tárgyról úgy vélik, hogy jó lesz majd még valamire, még akkor is, ha már évek óta a halom alján hever.

A gyűjtögetők általában nem specifikus tárgyakat gyűjtenek, tehát az is előfordul, hogy még az üres samponos flakont vagy akár a romlott ételt is képtelenek kidobni. Olyan extrém esetek is előfordulnak, amikor a páciens ellenállhatatlan vágyat érez, hogy befogadja az összes útjába kerülő kóbor állatot.

Esettanulmányok alapján a szakértők azt állítják, hogy a gyűjtögető rendellenesség jelei már kisgyermekkorban megfigyelhetők, ám jellemzően a középkorú embereknél fejlődik kórossá. Azoknál az embereknél nagyobb valószínűséggel jelentkezik ez a kóros viselkedésmód, akiknél korábban előfordult hasonló eset a családban, illetve speciális esetekben traumatikus élmények hatására is kifejlődhet ez a rendellenesség.

A gyűjtögetést egészen a ’90-es évekig a rögeszmés-kényszeres rendellenességek közé sorolták, amikor is célirányos kutatások kezdtek el foglalkozni ezekkel az esetekkel. A szakértők ugyanis azt tapasztalták, hogy amíg a kényszerbetegek jól reagálnak a gyógyszeres kezelésre, addig a gyűjtögetőkre ez nem jellemző.
Miután a pácienseknek nincs betegségtudata, az együttműködést is megtagadják, így a szakma csupán részeredményeket képes elérni. Ezekben az esetekben rendszerint viselkedésterápiát alkalmaznak, ám a fent említett problémák miatt a kezelés rendkívül hosszú ideig, akár évekig is elhúzódhat s még így sem eredményeznek tünetmentességet.

Forrás: www.ocfoundation.org