Miért várunk jelet az Univerzumtól, és miért hisszük, hogy minden mindennel összefügg?Életük során az emberek egyszer eljutnak arra a pontra, ahol személyes jelentést kezdenek tulajdonítani a világegyetem működésének. Ebbe az életszakaszba ért el Timothy Kreider író, aki a tapasztalatairól írt cikkében arról elmélkedik, hogy miért várunk jelet az univerzumtól a nagyobb döntéseink előtt?

Ez egy olyan tudatállapot, amelyben hajlamosak vagyunk többletjelentéssel ellátni az eseményeket, dolgokat és az embereket. Mindezzel kapcsolatban a kérdés az, hogy vajon normális-e? És, ha igen, akkor meddig?

A mentális egészség kritériumainak meghatározása annyira bonyolult, hogy még a betegségfókuszú pszichológia számára is ingoványos talaj. Az alapműveknek tekintett lélektani tankönyvek általában öt tényezőt emelnek ki, ezzel pedig többé-kevésbé egyetértenek a szakmában. Ide kell sorolni a viselkedés akaratlagos szabályozásának képességét, az önértékelést, az elfogadást, az érzelmi kapcsolatok kialakításának képességét, az alkotóképességet és a hatékony valóságészlelést.

Az utóbbi nem azt jelenti, hogy objektíven érzékeljük a környezetünket, hiszen az élmények szűrése egyénfüggő, ráadásul nem ritka, hogy valaki úgy foglalkozik a spirituális élményekkel, babonákkal, mágikus gondolkodással, hogy közben nem veszti el az realitásérzékét.

A mágikus gondolkodás természetes emberi sajátosság. A pszichológusok azt a hiedelmet nevezik mágikus gondolkodásnak, amely alapján a vágyainkkal, gondolatainkkal, cselekedeteinkkel képesek vagyunk befolyásolni az események alakulását és a fizikai világ történéseit. A kultúrában és a vallásban rengeteg olyan szokás található, ami ezen a feltételezésen alapszik.

Az óvodásokra erősen jellemző az egocentrikus gondolkodás. Ők gyakran kizárólag a saját szemszögükből látják a világot, képtelenek önmaguktól elvonatkoztatni az események értelmezésekor, ezért hajlamosak azt a téves következtetést levonni, hogy a történtek az ő viselkedésük következménye.

Ez a fajta mágikus gondolkodás tér vissza, ha felnőttként elakadunk az életünkben, regresszióba kerülünk, vagyis egy már meghaladott fejlődési szinten kezdünk működni, ami során abban kezdhetünk hinni, hogy minden külső eseménynek köze van hozzánk, mert az égiek így próbálnak kommunikálni velünk.

A babonaság lényege az, hogy enyhítsük a félelmeinket, ezért amíg mérsékelt formában vannak jelen az életben, addig nem jelentenek feltétlenül problémát, hanem még segíthetnek is, mert növelhetik a téthelyzet előtt álló személy önmagába vetett hitét, a nagyobb önbizalom pedig növelheti a siker elérésének valószínűségét.

Ugyanakkor ez két komoly problémát vet fel:

1. Előfordulhat, hogy valamiért nem lehet kivitelezni a szertartást. Például otthon marad az energiaszelet, szerencsepatkó, a sportoló nem viselheti a kedvenc mezét. Ha emiatt valaki pánikba esik, akkor alaposan lecsökken annak a valószínűsége, hogy az illető jó eredményt fog elérni.

2. Lehetséges, hogy a rituálék átveszik az uralmat az ember élete felett. Például valakinek naponta ötvenszer kell kezet mosnia ahhoz, hogy elhiggye, aznap nem fog semmi rossz történni vele. Ez a rögeszmés hiedelem az egyik központi tünete az obszesszív-konvulzív zavarnak (OCD).

Az előbbiekből levont tanulság az, hogy a világnak való optimális jelentéstulajdonítás ugyanolyan kényes egyensúlyi állapot, mint az, ahogy a saját befolyásunkról gondolkodunk. Az például túlzás, ha azt hisszük, hogy a járda repedéseinek kikerülésével katasztrófákat előzhetünk meg, de abban mát muszáj hinnünk, hogy a cselekvéseinkkel jobbá tehetjük a világot, legalábbis annak azt a részét, amihez közünk van.

Nagyon fontos megérteni, hogy a jelenségek összefüggése gyakran illúzió, a dolgok java részének pedig csak az emberek tulajdonítanak értelmet. Ugyanakkor ez nem zárja ki azt, hogy töretlenül higgyünk az olyan fogalmakban, ami erőt adhat.

(Forrás: divany.hu)