A hivatásos nevettetők történelme az ókortól napjainkig.jesterÓkori feljegyezések bizonyítják, hogy már abban az időben is léteztek szórakoztató bolondok, akik a nagyobb lakomákon, ünnepeket nevettették meg a vendégeket. Az ókori tréfamesterek esetében igaz, hogy sokuk küzdött valamilyen sérüléssel, torzulással, esetleg beszédhibával, ám a fényes karrierhez mégsem ez kellett, hanem az, hogy képesek voltak úgy kimondani az igazat, hogy azért mégsem végezték ki őket.

A legsikeresebb bolondok annyira messzire mehettek a gúnyos tréfáikkal, amennyire csak akartak, mert nekik nemcsak, hogy minden szabad volt, hanem el is várták tőlük, hogy az éles eszükkel figurázzanak ki mindenkit, akit csak tudnak.

Az udvari bolondok sokat megengedhettek maguknak, de azért az ő esetükben is volt egy határ, amit nem léphettek át. Tapasz, akit York érseke ajándékozott VIII. Henriknek, elkövette azt a hibát, hogy túlságosan messzire ment a tréfáival.

Ez 1535-ben történt, amikor VIII. Henrik a francia királlyal találkozott, Tapasz pedig a királynő, Aragóniai Katalin füle hallatára kurtizánnak nevezte Boleyn Annát, a lányát, Erzsébetet pedig fattyúnak bélyegezte. A bolondban nagy szerencséje volt, hogy csak a munkáját vesztette el, és nem a fejét.

Ha azonban az udvari bolond hajlandó volt lemondani az épelméjűség látszatáról, vállalta, hogy két ünnepség között a szolgák életét fogja élni, akkor az akár a nemesek közé is emelkedhetett. Ha az udvari humoristának sikerült jó helyre kerülnie, akkor teljes ellátást, szállást és busás fizetést kapott, de az is előfordult, hogy földdel, birtokkal jutalmazták, ráadásul nem kizárólag a férfiakat, hanem a női tréfamestereket is.

Az adomány azonban nem volt ingyen, mert azért cserébe az udvari bolondoknak helyt kellett állniuk a csatákban, híreket vittek, feltüzelték a katonákat, gúnyt űztek az ellenségből, nekik kellett felvidítaniuk a gyilkos hangulatba került nemeseket vagy a királyt.

A középkori udvari bolondok csillaga sokáig felfelé ívelt, de a hagyomány lassan kezdett kikopni a köztudatból. Hazánkban Mohács után kezdték hanyagolni a hagyományt, amit Angliában II. Károly király nem vitt tovább.

Az utolsó angol udvari bolond a himlőhelyes arca miatt Nyüvesnek elnevezett Samuel Johnson volt az 1700-as években. Nyüves a pártfogója segítségével még a saját maga által írt és előadott színdarabját is bemutathatta Londonban, ám azt a közönség szörnyűnek találta. Az udvari bolond 82 éves koráig dolgozott, majd a temetése is kedve szerint zajlott.

A tréfamester a halála előtt azt kérte, hogy ne a templomkertbe helyezzék örök nyugalomra, mert ott feküdt az a kötekedő asszony, akivel nem akart szomszédságba kerülni a halála után. Nyüves barátai tiszteletben tartották a kérést, és az erdőben temették el.

Az udvari bolond sírja Maggoty Woodsban található olyan sírfeliratokkal, amiken csak nevetni lehet. Az egyik szöveget valószínűleg Johnson írta, míg egy másikat a látogatóknak címezhettek, és így kezdődik:
„Ha a véletlen hozott ide, vagy kíváncsi szemeid / Megnézni a helyet, hol e szegény bolond nyugszik / Egy meggondolatlan tréfamester még a halálban is / Mondja vicceit utolsó leheletével is.„

Az udvari bolond hivatás azonban nem tűnt el nyomtalanul, hanem átalakult. A tréfamesterek vásárokban, a cirkuszokban és a varietékben léptek fel, de többé nem tetették magukat bolondnak. Amikor aztán elterjedt a rádió és a tévé, akkor egyre többen kaptak hírt a humoros előadásokról.

A varieték megszűnése után az éjszakai bárokba szerepeltek a humoristák, manapság pedig kisebb-nagyobb színháztermekben és a interneten humorizálhatnak a stand-uposok.

(Forrás: divany.hu)