Nem volt olyan dicsőséges élete a lovagoknak, mint azt sokan hiszik.knightÍgy lehetett lovaggá válni: Az egyik opció az öröklés volt, mert a cím apáról fiúra szállt, ám ebben az esetben is alapos kiképzésen kellett átesnie annak, aki lovaggá akart válni. Néhány országban előfordult, hogy alacsony sorból származó személy is lovaggá emelkedhetett, ha kivételes bátorságot tanúsított a csatamezőn.

Angliában bárkiből lehetett lovag, ha volt évi 40 fontot jövedelmező birtoka. Franciaországban a XIV. században a lovagok száma kevesebb volt, mint 3700 fő, vagyis a lovasságnak csak a 12 százaléka volt lovag.

A lovagnak szánt fiúkat a családjuk elküldte egy főúri udvarba, ahol megtanulták a fegyverforgatást és az udvari etikettet. A középkor vége felé, írni és olvasni is megtanultak. Mindemellett komoly testedzésen kellett átesniük. A jelölteknek meg kellett tanulniuk karddal, kopjával harcolni, úgy lovagolni, hogy a combjuk szorításával irányítják a lovat, tudniuk kellett úszni, nyilazni, vadászni, sakkozni és verset írni.

Ha egy ifjúról úgy gondolták, hogy elég felkészült, akkor eleinte fegyverhordozóként szolgált. Maga a lovaggá ütést nem kötötték életkorhoz. A lovaggá ütés előtt a harcosnak kötelező volt gyónnia és hosszasan kellett tisztálkodnia a fürdőkádban, hogy jelképesen is megszabaduljon a bűneitől.

Ezután más lovagok segítségével beöltözött a szertartáshoz, és következett a virrasztás. A lovaggá ütés előtt misét tartottak, felövezték az illető derekát, majd az, aki felavatta, átadta neki a kardot, megcsókolta és könnyedén a vállára ütött.

Ebből éltek a lovagok: Az igazán ügyes lovagok védelmi pénzt szedhettek az elfoglalt városoktól, falvaktól, kifosztották azokat, akiket legyőztek, tehát szép kis vagyonnal mehettek haza. A hadifoglyokért való váltságdíj követelés külön üzleti lehetőség volt, emiatt nem sok értelme volt egymást megölni, úgyhogy inkább mind a két fél arra törekedett, hogy életben hagyja az ellenséget, és minél több elkelő foglyot ejtsen.

A hadjáratok nyereségéből csak nagyon kevés lovag gazdagodott meg. Akiknek szerencséje volt, azok közül többen földbirtokba fektették a pénzüket.

Ennyire volt nehéz a páncél: Tévhit, hogy a lovagok ólomsúlyú páncélt viseltek. Habár az igaz, hogy tényleg nehéz volt, de nem annyira, mint azt sokan képzelik, mert a páncél súlya szépen eloszlott a lovag testén, ráadásul a lemezpáncél könnyebb volt, mint a régimódi páncéling.

Az a lovag, aki elég ügyes volt, megtanulhatta, hogy teljes páncélzatban, segítség nélkül üljön fel a lovára. A valódi problémát az jelentette, hogy a nyári hőségben többen kaptak hőgutát a páncélban, vagy fulladtak meg a szűk sisakban, mint amennyi lovagot az ellenség megölt.

Lovagnak lenni veszélyes munka volt: Kevés az olyan ismert lovagsír, amiben a csontvázon ne lett volna többféle sérülés. Akadt, akinek a fél fogsorát kiverték, másnak a koponyán találtak több horpadást, a lábszárcsontokon pedig vágások nyomai látszódtak. Szinte nincs is olyan középkori lovag, akinek ne tört volna el valamelyik bordája.

A lovagok azonban nemcsak a csatákban sérültek meg, hiszen a lovagi játék során is lefordulhattak a lovukról. A hadjárat sem volt olyan dicsőséges, hiszen gyakran a harcosok lovagoltak a nagy semmi közepén, a forróságban, az ellenségnek pedig nyoma sem volt.

A hadjáratokra általában nyár végén került sor, mégis a lovagnak az év minden napján készen kellett állnia arra, hogy indulnia kell a csatamezőre. Télen a havazás, ősszel a sárban úszó utak, tavasszal az élelemhiány, nyáron a hőség tette próbára a lovagok elhivatottságát.

További gondot jelentett, hogy a lovagoknak gyakran be kellett érniük a penészes vagy száraz kenyérrel és gyenge lőrével. Az idegen terület vizét nem ihatták, mert ismeretlen vírusokkal fertőződhettek meg. Általában sört vagy bort vittek magukkal, ami lehetőséget adott az éjszakai lerészegedésre, amivel a lovagok elviselték a rájuk váró nehézségeket.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)