Lidércben, táltosban és már lények, amelyekben őseink sokáig hittek.GarabonciásLidérc: A lidércet lúdvércként is emlegették az ősmagyarok, akik abban hittek, hogy ez a démon ráül az emberre, akinek megnyomja és „megszopja”, vagyis megduzzasztja a mellbimbóit, esténként pedig a vérét issza.

A lidérc megítélése a XX. században változott, mert akkor már tyúk alakban ábrázolták, ezzel nevetség tárgyává tették, ugyanis az emberek már kevésbé féltek tőle. Ehhez az adta az alapot, hogy az ősmagyarok hittek a lidérccsirkében, ami a segítőszellemek legelterjedtebb formája volt.

Garabonciás: Az ősi elképzelés szerint a garabonciás egy jól iskolázott vándordiák képben alakot öltő, természetfeletti lény, aki nagyon jól ismeri a fekete mágiát. A vele kapcsolatos hiedelmek arról szólnak, hogy egyszer csak beállított a parasztházakhoz, ahol tojást kért a ház tulajdonosától.

Ha nem kapott tojást, akkor jégeső és vihar jelezte a dühét. Az elődeink szerint ez úgy történt, hogy a lény fogott egy könyvet, amiből megidézett egy sárkányt, majd azon lovagolva, annak farkával leszakította a fákat és a házak tetejét.

Táltos: Egyes források szerint a táltos és a sámán szinonima, míg más források szerint két különböző tisztségről van szó. Amit még tudni lehet a táltosokról az, hogy születésük pillanatában tudni lehetett valakiről, hogy az, mert például eggyel több ujjal született, eggyel több foga volt, vagy aranyhajjal- és foggal rendelkezett, esetleg csillag alakú anyagjegy jelent meg a vállán.

Táltosnak senkit sem lehetett kiképezni vagy átnevelni, hanem erre a tisztségre születni kellett. A fehér ruhát viselő táltos tudott jósolni. Szintén az ő dolga volt a tanácsadás, ismerte a füveket, értett a testi-lelki gyógyításhoz és orvoslással is foglalkozott, de a történelmet, a hagyományokat, a jogot és a botanikát is ismerte.

A táltos a spirituális kiteljesedését gyakran dobszóval tette teljessé. Állítólag a magyar vezérek, és az összes Árpád-házi király táltos volt.

Markoláb: Az ősmagyarok úgy gondolták, hogy a nap- és holdfogyatkozás azért következik be, mert egy sárkány-, kutya- vagy farkastestű teremtmény megeszi az égitesteket. A gyerekeket is gyakran ijesztgették a kitalált lénnyel. Különösen a palócoknál volt szokás, hogy a felnőttek azt mondták a rosszalkodó lurkóknak, hogy: „Vigyázz, mert elvisz markoláb!”

Egyes források szerint a felnőttek ebben nem hittek, hanem csak azért ijesztgették vele a gyerekeket, hogy azok ne másszanak a kútba, ne kószáljanak egyedül a sötétben.

Szépasszony: Az ősmagyar hiedelmek szerint, a szépasszonyok hosszú hajú, fiatal lánydémonok, akik csupa bűnös dolgot tesznek, például az ördöggel hálnak, elcsábítják a falvak férfijait, újszülött babákat rabolnak el, cserélnek ki.

Az emberszerű, szellemi lények fehér ruhában jártak, buja táncmulatságokat tartottak, énekeltek, esténként a patakban fürdőztek. Őseink abban is hittek, hogy a szépasszonyok elkötik a lovakat az éjszakai tivornyákhoz, ezért mákot szórtak az istálló elé, hogy a lovak biztonságban legyenek.

A lény gyakori megjelenési formájának tartották a szelet és a madarakat. A hiedelmek arról is szóltak, hogy a szépasszonyok okozzák a különféle betegségeket, de csak azokat sújtják kórsággal, akik megzavarták a szeánszokat, vagy beléptek az általuk kitaposott körbe.

A szépasszony elnevezést a középkori boszorkányperek idején is használták, mert a lényt gyakran összekeverték a boszorkányokkal.

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)