Louis Profeta elárulta, hogy miért néz utána a Facebookon a halott betegeinek még az előtt, hogy elmondaná a rossz hírt a hozzátartozóknak.profetaAz orvosok munkája testileg és lelkileg is megterhelő, hiszen a karrierjük nemcsak sikertörténetből áll, hanem előfordul, hogy hiába tesznek meg mindent, nem tudják megmenteni a páciens életét, ezzel pedig valahogy meg kell birkózniuk.

Ehhez mindegyiküknek megvan a maga titka, trükkje, amiről ritkán beszélnek, ám most az amerikai Indianapolis, St Vincent Kórházának a sürgősségi osztályán dolgozó Louis Profeta nyíltan elárulta, hogy amikor meghal egy páciense, akkor még az előtt, hogy értesítené a családját, szereti egy kicsit megismerni az elhunytat.

Profeta kezei között nap, mint nap halnak meg emberek, köztük sok fiatal, ezért a sürgősségi orvos egy karrier-közösségi portálon osztotta meg a világgal a nyílt levelét, ami a következő megdöbbentő sorokból állt:

„Még mielőtt elmondanám a szüleidnek, hogy sajnos meghaltál, próbállak megkeresni a Facebookon, hogy a profilodból megtudjak rólad néhány dolgot. Azért teszem ezt, mert úgy érzem, hogy ettől maradok ember.

Néhány perc múlva örökre meg fogom változtatni két ember életét: az édesapádét és az édesanyádét. Amikor megtudják a hírt, akkor ők ketten soha többé nem lesznek ugyanazok az emberek, akik korábban voltak, mert soha többé nem lesznek boldogok.

Legyünk teljesen őszinték! Te ebben a pillanatban nem vagy más számomra csak egy élettelen test, ami előttem fekszik, mint egy nagy, tehetetlen újságköteg. Mindenhonnan csövek lógnak ki belőled. Kétségbeesetten próbáltuk megmenteni az életedet, de sajnos hiába, nem sikerült. Számomra csak egy test vagy, mert nem tudom, hogy milyen terveket, milyen álmokat dédelgettél.

Úgy érzem, hogy tartozom azzal a szüleidnek, hogy egy kicsit megismerlek. Amennyiben megtalállak a Facebookon, akkor megnézhetem a fotóidat, felismerhetem a nyakadban azt a láncot, vagy fülbevalót, ami most a műtőben egy fémtálcán hever, talán felfedezem rajtad azt a dzsekit, amit nemrég vágtunk le rólad, hogy a szívedhez férjünk. Ettől máris úgy érzem, hogy jobban ismerlek.

Azokon a fotókon látlak mosolyogni, látom az életet a szemeidben, a pillanatot, amikor elfújod a szülinapi gyertyáidat. Látom, ahogy sétálsz a tengerparton, ahogy a nagyszüleiddel karácsonyozol… és azt is látom, hogy van egy máltai palotapincsid. Most már ezt is tudom rólad.

Amikor majd bemegyek a váróba a szüleidhez, akkor úgy megyek, hogy kicsit őket is ismerem. Így könnyebb megtennem azt, ami elkerülhetetlen, hogy elmondjam nekik, hogy meghaltál. Szerencsés vagy, hogy te ezt már nem látod. Te nem hallod, ahogy az édesapád sírva ismételgeti a nevedet, ahogy az anyukád a haját tépi, fájdalmában a földre esik, összegörnyedve, mint aki eszét vesztette.

Miután megtaláltalak és láttalak a Facebookon, már tudom, hogy ez a fájdalom nem egy élettelen testnek szól, hanem annak az embernek, akit a szüleid szerettek. Ez az, ami abban is segít, hogy ne legyek rád annyira dühös. Ez segít elhallgattatni a fejemben a hangot, ami legszívesebben rád üvöltene, hogy: „Te szerencsétlen b…rom, hogyan tehetted ezt velük, hogyan tehetted ezt a családoddal?”

(Forrás: szeretlekmagyarorszag.hu)